Nem nagyon hiszek az önsajnálatban, mint megoldásban. Azonban időnként mindannyian bele sétálunk a csapdájába. Minden fórumon óvva intenek minket a szakemberek, hogy az önsajnálattal előbb-utóbb együtt jár a depresszió is. És igazuk van, testközelből, a legjobb barátnőm példájából tudom, hogy ez nem játék, Ő súlyosan bele betegedett, 10 év kezelés után még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mára egészségesen éli az életét, önsajnálat nélkül és boldogan (külföldre menekült a pasijával és azóta alig hallottam róla). Tehát ha önsajnálatba merülünk veszélyes játékot űzünk, mégis azt mondom, hogy időnként még jót is tehet a lelkünknek. Ahhoz hogy valójában megtudjuk élni a fájdalmunkat, és utána feltudjuk dolgozni, és el tudjuk engedni, szükségünk van arra, hogy együtt érezzünk saját magunkkal, és sajnáljuk magunkat egy kicsit a történtekért és a fájdalomért. Hiszen ha saját magunkra nem számíthatunk,ha mi saját magunkat nem értjük meg, akkor ki? És az fontos, hogy itt most csak egy pár napról beszélek, utána muszáj megrázni magunkat és tovább menni, nehogy életvitel szerűvé váljon az önsajnálat, mert az bizony egyenes út a tartós komorság, depresszió és a betegségek felé. Persze sokan azt az utat választják, hogy elnyomják az érzéseiket, mintha misem történt volna velük és nem mennek át egy trauma után az önsajnálati szakaszon.Én is sokszor csináltam ezt. Vagy azért mert egy nagy feladat állt előttem és muszáj volt helyt állnom (van ilyen de akkor később kell magunkra időt szakítani), vagy mert csak erősnek akartam magam mutatni (ma már nem tudom kinek akartam bizonyítani). Azonban a magam példájából is tudom, hogy előbb-utóbb ezek a hatalmas horderejű negatív érzések kijönnek, méghozzá a legváratlanabb helyen és szituációban, ami után még bűntudatunk is lesz, mert egyáltalán nem jellemző ránk, amit ilyenkor teszünk! Jobb hát megelőzni! Az átmeneti, tudatos önsajnálat nem szégyen!
Kiút az önsajnálatból…
Ha szeretjük magunkat és egy kicsit saját sebeinket nyalogatva önsajnálatba merülünk, akkor valahogy ki is kell belőle kászálódnunk. Ma a szakítás utáni 4. napomon el kell határoznom, hogy felhagyok az önsajnálattal, mert megakadályoz a reális gondolkodásban, a fejlődésben, megértésben és továbblépésben. Ez csak egy döntés! De olyan nehézzz!!!!! Egyszerűbb lenne az ágyban maradni és sírni-ríni, hogy milyen rossz nekem. Elmerülni a múlt emlékein, újra és újra átélni a hiány nyomasztó és fájdalmas érzését, és semmit nem csinálni… Így annyira egyszerű lenne élni, nem kell magyarázkodni senkinek, nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak, Édesapám elvárásainak, a főnököm és saját magam elvárásainak, és még sorolhatnám… Néha, ha nagyobb fájdalom ér minket, vagy egy megoldhatatlannak tűnő problémával állunk szemben, olyan csábító tud lenni a mindennapokból való kiszállás gondolata…most is az……….
STOP! Ez a gondolatmenet nem vezet sehova! Zsákutca! Kelj fel és járj! Annyi szépség és öröm vár a szobák falán kívül ránk! És ezt feladni egy pasiért, aki nem szeretett minket eléggé???? Vagy bármiért a világon, ami nyilvánvalóan elment és már nem tartozik hozzánk???? Hát nem vagyok én bolond! Még ha bele is őrülhetnék a fájdalomba, hát nem fogok! Az élet sokkal szebb és értékesebb annál, minthogy a falaink között élve a “biztonságot” és a posványt válasszuk! A döntés az én kezemben van, hogyan élek tovább!!! Ez az én életem! És olyan rövid! És én most döntöttem,új életet kezdek, holnap új nap Scarlett! 🙂
Scarlett: …”Holnap új nap virrad”…. (Elfújta a szél)
Ha a könnyek záporként mossák el lépteid és hited, akkor se feled: Örökké mégsem eshet…
