Egyszer volt hol nem volt…pár hónappal ezelőtt amikor éppen azon tűnődtem a budapesti kis lakásom meghitt melegében, hogy egy kicsit állóvíz lett az életem, haza jött a párom és közölte, hogy utálja a munkáját és ő Angliába szeretne költözni, ha lehet minél hamarabb. Annyira láttam az elszántságot a szemében, hogy szinte meg sem mertem kérdezni, hogy komolyan gondolja-e, mert úgy is tudtam hogy nincs mese, irány Anglia! 
Hetek, hónapok, talán évek óta éreztem, hogy valamerre másfele kellene indulnom az életemben, tudtam hogy ez lehet a válasz a sok kérdőjelre bennem. De mit is várok ettől az úttól tulajdonképpen? – kérdeztem magamtól újra és újra. Tényleg feladjak mindent, amit itthon sok sok év munkájával elértem? Jó állásom van, lakásom, kocsim, elismert vagyok a szakmámban,megtaláltam a páromat,szerető-támogató szüleim, barátaim vannak, az életem, nyugodt és kiegyensúlyozott. Szerencsés vagyok, mi kellhet még? Nem vagyok telhetetlen? Ezen a ponton emlékeztetni kellett magamat, hogy hiába igyekszem mindent pozitívan nézni az életben, bizony az éremnek két oldala van. Meg kell vizsgálnom a (magyar) valóságot. Van munkám, de alapítványi iskolában tanítok, így az állam a központosítási törekvései miatt minden évben a bezárással fenyeget minket. Évről-évre élünk, nem tudunk előre tervezni, a fizetésből félre rakni nem lehet, tartalékaink nincsenek. 
Éppen idén fogják bezárni egy volt egyetemi társam iskoláját, tanárok, gyerekek kerülnek az utcára, egy élet munkája megy tönkre értelmetlenül, a hatalom és a pénz miatt. Alapítottam egy tánc egyesületet pár éve, sok gyerek és felnőtt járt hozzánk, évekig nagyszerűen működtünk, rengeteg plusz munkánk volt vele, jó kis közösség lettünk. Aztán egyik-napról a másikra az önkormányzat kivette alólunk a termet, mondván szükségük van rá a megyei önkormányzati gyűlésekhez, azóta is üresen áll, nem használja senki, minket pedig egy tollvonással tönkre tettek. Évtizedes munka kuka. De mivel láttam, már évekkel ezelőtt hogy a helyzet bizonytalan, gondoltam jobb ha több lábon állok, tanulok még valamit, átképzem magam. Évek óta próbálok bejutni az egyetemre újra és újra beadom a jelentkezésemet, de minden évben szembesülök azzal, hogy több felsőfokú végzettséggel, jeles főiskolai és mester diplomával nem kellek a felsőoktatási intézményeknek, mivel ezek a jelenlegi rendszerben nem érnek elég pontot, persze elmehetnék fizetős tanfolyamokra, de annyit nem keresek, hogy a jobb képzéseket kitudjam fizetni. Kész a kör bezárult. Van lakásom. Egy minigarzon a “nyócker” közepén. Imádom, de családot tervezni ebbe nehezen lehet…Van autóm. 14 éves, mivel utazó tanárként dolgozom, mentem vele több százezer kilométert az évek alatt, már le kellene cserélni, de annyit nem keresek hogy letudjam. A szüleim segítsége nélkül ezeket nem is tudtam volna megvenni. Imádott szüleimtől 16 éves korom óta távol élek, mivel vidéken nem volt lehetőségem a szakmámban fejlődni, Budapest központú az ország. 
A barátnőim pedig éppen kisbabáznak, és ez a csodálatos dolog most a legfontosabb az életükben. Tehát megvan mindenem, még sincs semmim. Magyarország jelenleg ezt tudja nyújtani. Lehet az is hogy az egész világ sem tud többet nyújtani. Lehet hogy a pénzizmus már annyira menthetetlenül eluralkodott, hogy az embert mindenhol csak a bizonytalan élet várja, és a személytelen kapcsolatok. De amíg nem próbálok ki mindent, nem tudhatom. A szerelmem külföldre szeretne menni, mert szakmailag ez neki nagyon fontos, akkor miért is maradjak? Mert szeretem a hazámat, Budapestet? Mert szeretek itt élni? Mert szeretek magyar lenni? Mert szeretem a szüleimet, a családomat, a barátaimat? Mert ezt az életet itt ismerem, az ismeretlen pedig félelmetes? Tudom ezek mind komoly érvek az itthon maradás mellett, de rájöttem, hogy ezek mind megvárnak. Van hova haza jönnöm, mindig, amikor csak szeretnék felülök a gépre és már itthon is vagyok. A mai modern világban nincsenek komoly távolságok. És minden megoldható. Döntöttem. Viszlát Magyarország, vár a nagy világ! Körül nézek egy kicsit. Majd jövök. 🙂
Foto: iho.hu, www.pesterlloyd.net, nepszava.hu
Oldal ajánlása emailben
X
Úgy érzem, hogy teljesen mindegy hogy hol élünk a nagy világban, szeretett szülőhazánkban, Magyar földön, Angliában vagy bárhol máshol, az egyetlen ami igazán számít, hogy hálát tudunk-e adni azért amink van, hogy tudunk-e szeretni, hogy észre tudjuk-e azt venni, hogy milyen szerencsések vagyunk. Hogy a hétköznapi robotolás és a tengernyi gond közepén megtudunk-e állni minden nap egy pillanatra és áttudjuk-e érezni, hogy milyen jó élni és milyen jó, hogy szeretnek minket és milyen jó, hogy szerethetünk másokat, mert ez az ami igazán fontos. Ha az embernek legalább egy olyan másik ember van az életében, aki önzetlenül szereti, akkor már nagyon szerencsés és a kincs aminek birtokában van felbecsülhetetlen. Sokan kérdezgetik tőlem, hogy boldog vagy-e? Boldog vagy-e most, hogy hátrahagytad az otthonod, majdnem mindent, amit szeretsz és most külföldön kell boldogulnod és csupa olyan dolgot kell csinálnod, amit sosem akartál igazán. De a boldogság nem attól függ, hogy hol élsz és mit csinálsz, hanem attól, hogy hogyan állsz hozzá az életedhez. Hogy tudod-e azt hogy semmi sem tart igazán örökké, sem rossz, sem jó, ezért minden csodás pillanatot meg kell ragadni és élvezni kell. És ha észre veszed az élet kis varázsos pillanatait, akkor, ha nem is állandóan, de sokszor melegség fogja átjárni a szívedet és mosolyra fog húzódni a szád. És akkor már a legborúsabb nap sem lesz annyira borús. Azt kívánom mindenkinek, hogy vegye észre az életében a szépet, ha pedig rossz valami, vagy előbb utóbb megoldódik magától vagy ha nem, merjünk változtatni. A boldog élet rajtunk múlik… 🙂
