Úgy hozta az élet, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy én azt elterveztem. Legalábbis eddig. Ha úgy vesszük az életemmel minden rendben van, még sincs rendben semmi. Elértem a céljaimat, de mégsem értem el, elégedett vagyok, de mégsem vagyok elégedett, boldog vagyok, de mégsem vagyok felhőtlenül boldog, vannak barátaim, de még sincsenek, van családom, de még sincs, fiatal vagyok, de már nem 20 éves, a szakmámat szeretem és profi vagyok benne, de már nincsenek benne olyan magasan ívelő kihívások. Elhagyott a motiváció, valahogy nem találom a helyem, így 33 évesen. A burnout veszélye fenyeget és nem tudom mit is tehetnék ellene, sokszor érzem úgy hogy valahogy kifolyik az életem a kezeim közül. Most is vannak terveim és ötleteim, de valahogy a megvalósításuk során állandóan falakba ütközöm, olyan akadályokba , amikre nincsen befolyásom. Úgy érzem lebegek a semmi közepén, a föld és az ég között és látom mi a helyes út, hogy merre van az előre, de mégis kell hozzá egy príma teniszütő és egy teniszező, hogy egy ászt üssön velem. Igen a labda vagyok és tehetetlen vagyok, mert másoktól függök. Persze mindig így volt ez, gyermekként a szülőktől, nagyszülőktől, iskolától, pedagógusoktól, ha sportolt is az ember, bíróktól, edzőktől, sporttársaktól. Felnőttként sem változott sok minden, függünk a pénztől, a munkánktól, főnökünktől, az államtól, az egészségünktől és persze a párunktól, ha már van a gyerekünktől, a sorstól és még sorolhatnám a végtelenségig…Mégis úgy érzem, hogy nagyjából mindent elértem, amit ennyi idősen elszerettem volna érni, de mégsem értem el semmit és ez egyre jobban frusztrál…Hogyan változtathatnék ezen??? Keresem a megoldást…
Mindig azt halljuk, hogy aki szerelmes, az rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a világot, nem érzékeli a realitást, nem veszi észre a vészjósló jeleket, elhagyja a józan esze, túl naiv, túl kiszolgáltatott, két méterrel a föld felett jár, álomvilágban él és még sorolhatnám a mindannyiunk által ismert változatos, kreatívabbnál kreatívabb földhözragadt megjegyzéseket. Ha vagyunk olyan szerencsések, hogy megtörténik velünk a csoda és valóban megszeretünk valakit, máris jönnek az előbb felsorolt “jóindulatú” figyelmeztetések a barátoktól, ismerősöktől, rokonoktól, csakis azzal a címszóval hogy mindenki csak jót akar neked és te most úgy sem vagy beszámítható állapotban, ezért vigyázz mert megégeted magad! És ahogy egyre több csalódás kíséri utunkat és egyre több általunk szeretett átutazó hagyja el életünk színterét, mi egyre jobban kezdjük elhinni, hogy jobb nekünk a realitást jelentő földön járni, ahol ugyan minden piszkos és csodák sem igen vannak, de legalább nem ér túl sok meglepetés minket és az élet is kiszámítható, állandó, ugyan magányos, de a maga módján biztonságos. Amikor rálépünk a megszokott realitás útjára, és azt mondjuk rá ez a “való világ”, véleményem szerint az ismert valóságshow szintjéig alacsonyítjuk le saját életünket. Mert felteszem a kérdést. Miért hiszünk mindig jobban abban, hogy a világ rossz? Miért hisszük el azt hogy az a valóságos élet, amit szerelem és szeretet nélkül élünk? Miért nem lehet az a valóság, amit a rózsaszín szemüvegen keresztül látunk? Ha mindenki hinne abban, hogy a szeretet és az a sok pozitív érzés, ami ebből következik nem csupán átmeneti illúzió és kiváltság, akkor már egy egészen más szemléletet tartanánk valóságnak. Ha minden reggel úgy ébrednénk, hogy a szívünk tele van szeretettel és ha a napszemüvegünket lecserélnénk egy rózsaszín szemüvegre, biztos vagyok benne hogy mindenki boldogabb lenne. Én meghoztam a döntést, miszerint minden nap felveszem a képzeletbeli rózsaszín szemüvegemet, mert hiszek benne, hogy az az igazi világ, amit én valóságosnak vélek és saját magamnak megteremtek.
“Sokan élnek beletörődésben és csendes kétségbeesésben. Pedig nem kellene. A szívedben élő fény mindig ott van. Az a valóság. Az anyagi világ és a szenvedés az illúzió. A csalódás az illúzió. A szeretet és a szerelem a valóság. A “rózsaszín szemüveg” amelyen keresztül mindent szépnek, tökéletesnek látsz – az a valóság. És ha részesültél abban a kegyelemben, hogy egy ideig viselhetted, hogy egy ideig betekintést nyerhettél Isten szeretet-világába – légy nagyon hálás ezért. Ha az isteni világba való betekintés, vagy abban való tartózkodás után a földi világ – annak minden kincsével és lehetőségével együtt – egy idő után szürkének, egyhangúnak, reménytelennek tűnne, és szomorúság költözne a szívedbe, emlékezz vissza, hol hagytad el azt a rózsaszín szemüvegedet, keresd meg gyorsan, és tedd fel újra…” /Balogh Béla/
Ez ma már tényként kezelendő, hogy a kapcsolatok, a családok válságban vannak. Magyarország népessége fogyatkozik. A bőrünkön tapasztaljuk hogy egyre nehezebb igazi, meghitt, szeretetteljes kapcsolatokat kialakítani. Állandó pofonokat kapunk, ha egy kicsit is közelebb engedünk magunkhoz valakit, legyen az barát, vagy szerető. Folyamatosan csalódnunk kell embertársainkban. Válaszul egyre inkább magába zárkózik mindenki és csak felszínes kapcsolatokat kezd el kialakítani, falakat építünk magunk köré, és álarcok mögé bújunk. Ezzel teljesen ellehetetlenítjük magunkat és megalapozzuk a sivár, felszínes, magányos jövőnket a sírig.
Persze az ember társas lény és szeretet, biztonság és boldogság nélkül csak ideig-óráig tud élni. a férfi férfinek, a nő nőnek akarja érezni magát. Mindenki érezni akarja hogy fontos, hogy van helye a világban. Mindenki jól akarja magát érezni. Boldognak, nyugodtnak és elégedettnek. Nincs olyan ember a földön , aki képes jól érezni magát akkor ha senki nem szereti.
Természetesen mai modern világunk megszámlálhatatlan lehetőséget és választ ad, hogy mitől lehetünk boldogok. Vásároljunk, együnk, igyunk, szórakozzunk, keressünk minél több pénzt, hogy aztán minél többet elkölthessünk. Legyünk szexistenek, a nők bombázók és lepedőakrobaták, a férfiak Adoniszok és Casanovák. Valósítsuk meg önmagunkat, éljük ki szabadon a szexuális vágyainkat, és nyugodtan gázoljunk át másokon, mert a legfontosabb csakis az ÉN boldogságom lehet!
Elgondolkoztam azon, hogy vajon tényleg itt a világ vége?
Talán önmagunkat fogjuk elpusztítani… Abban élünk és azt tanuljuk meg hogy az ég egy adta világon minden eldobható és bármikor lehet helyette venni másikat, szebbet, jobbat, tökéletesebbet. Megtanulunk nem ragaszkodni semmihez, ha elromlik kidobjuk, mert a legtöbbször nem éri meg megjavíttatni. Addig nincs ezzel komoly probléma, amíg egy műszaki cikkről van szó, de sajnos ez a szemléletmód, az életünk minden területére beszivárgott már. A kapcsolatokba is…
Csak elvétve vannak igazi, meghitt, boldog kapcsolatok. Mindenki vágyik érzelmekre. A férfi megkapja, ha állandóan hódíthat, ágyba vihet valakit és mintegy képzeletbeli trófeát felpakolhatja a falára, a nő pedig hagyja magát, mert akkor legalább egy pár órára figyelmet és “szeretetet” kap és nőnek érzi magát. Aztán mindenki megy a dolgára mint egy robot és éli a monoton, szürke érzelem és felelősség mentes hétköznapjait. Ha netán érzelmekről esik szó, akkor mindenki menekül, hiszen akkor talán felelősséget kellene vállalni… hát igen felelősség, ha az emberek tudnának felelősséget vállalni, akkor bizony nem itt tartana a világ…
“Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
Bár sokan közhelygyűjteménynek tartják, azért évente egyszer mindenkinek el kellene olvasnia…:-)
A félelem, fél-elem, ahogyan a zseniális magyar nyelv mondja. Tehát amikor félünk, akkor csak fél-elemként működünk, csak részben érzékeljük a valóságot.
Létezik a külső és belső félelem. A külső félelmet rajtunk kívül álló dolog okozza, aminél erős a késztetésünk, hogy elkerüljük,ilyen például a pókoktól való félelem. A belső félelem egy olyan dolog amihez negatív érzelmet társítunk, például az alacsony önbecsülés okozta félelem. A külső félelem egyértelműbben megmutatkozik, míg a belső félelmeinket sokkal nehezebb beazonosítanunk. Ha elkezdjük magunkat monitorozni, megdöbbentően sok helyzetben tapasztalhatjuk, hogy szorongunk valamiért és ilyenkor elkezdi a félelem irányítani az életünket. Megszűnik a szabadságunk, már csak a szorongás, a félelem és a rossz érzések léteznek. Ahelyett hogy szabadok lennénk, boldogok és szárnyalnánk, a negatív érzésekhez béklyózzuk magunkat.
A félelem sajnos minden ember életének a része. Mitől is félünk, mi magyarok? Egy felmérés szerint a 10 leggyakoribb dolog: a sötétség, a magasság, az állatok,az anyagi veszteség, a személyi autonómia elvesztése, az emberektől, a haláltól, a jövőtől, a betegségektől. De amitől leginkább félünk, az a magány! Ez nagyon sok embert,de leginkább a 25-30, illetve az 55-60 éves nőket aggasztja.
Van egy magyar közmondás, amit mindenki ismer, amit gyermek korunktól fogva folyamatosan hallunk és végül belénk ivódik, a részünkké válik és befolyásolja az érzéseinket, cselekedeteinket, azaz: ” Jobb félni, mint megijedni”. Ugye ismerős…? Vagyis felmerül a kérdés, hogy folyamatosan féljünk? Készüljünk fel mindig a legrosszabbra, ami a jövőben történhet velünk? A folyamatos önvédelem magányában éljük le a hátra lévő életünket? Nem hinném, hogy ez a jó megoldás…
Mert aki fél, az szorong, védekezik, bezárkózik, páncélt növeszt és végül a magány lesz a társa, mert fél megnyitni a szívét és befogadni másokat. Igen, a szeretet ellentéte a félelem. A szeretet, amire mindannyian vágyunk, szárnyakat ad és boldogsággal tölt el, míg a félelem útján csak a szorongás az, ami elkísérhet minket rövid életünk során.
A félelem rossz tanácsadó. A magányos kis világunk aranykalitkájába záró érzelem. Nagyon fontos felismernünk félelmeinket, szembe kell néznünk velük és végül elengedni őket ahhoz, hogy teljes boldog életet tudjunk élni. Ez a boldogságunk várának egyik nagyon fontos építő köve.
Hogyan küzdjük le félelmeinket? Az elfogadás művészete.
Ez egy nagyon nehéz feladat. Sok helyen lehet rá módszereket olvasni, pontokba szedve írják le hogyan csináld. Ami nagyon jó, de nem mindenkinél működik ugyanúgy. Szerintem a legfontosabb és ami mindenkinek megoldást nyújthat, az elfogadás! Hogy elfogadjuk a dolgokat olyannak, amilyenek, és ne gondoljunk, vagy magyarázzunk bele olyan eshetőségeket, amik csak a fejünkben léteznek és félelmet gerjesztenek. Ha ellenállunk az események, az élet áramlásának, csak folyamatosan szemben úszunk az árral, ellenben, ha sodródunk az élettel, a jelenben élünk és elfogadjuk fenntartások nélkül, azt, ami éppen van, legyen az jó vagy rossz, akkor minden olyan egyszerű lesz, fényes és világos. Hangsúlyozom, ha elfogadjuk a dolgokat úgy ahogy vannak, egyszerűen többé nem lesz mitől félnünk, az ellenállásunk, a szorongásunk megszűnik. És a legjobb dolog ilyenkor, hogy a sok negatív érzés helyébe belépnek a mindenki által vágyott jó érzések, mint az öröm, a boldogság és a legfontosabb a szeretet. A szeretet pedig mindenre gyógyír. Szeresd hát önmagad, másokat és a világot amiben élsz. Válaszd a szabadságot! Ne félj, élj és szeress!
Vannak időszakok az ember életében amikor azt érzi, hogy valaminek a határához érkezett, egy választóvonalhoz, amin ha átlép, akkor már egy másik életkörbe csöppen bele. Egy új időszámítás veszi kezdetét. Ilyenkor nagy szükség van arra, hogy számot vessünk, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy mik voltak ennek az elmúlt időszaknak a tanulságai, azért hogy a múltbeli hibáinkat semmiképpen se kövessük el újra, meg újra. Hogy a félelmeinket, szorongásainkat, vágyainkat, reményünket, akaratunkat, ne vigyük át egy új élet szakaszunkba és ismételgessük vég nélkül ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a rossz szituációkat bevonzva ezzel az életünkbe, amiket egyszer már túléltünk, és megoldottunk.
Mielőtt elindulnánk mosolyogva, boldogan az új kalandok felé, először üljünk le, és nézzünk rá úgy az eddigi életünkre, mintha egy izgalmas filmet néznénk, ami tele van saját magunkra vonatkoztatható tanulságokkal…ilyenkor egy nagyon érdekes, érzelem dús utazás veszi kezdetét…
Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy kislány egy vidéki nagyváros szélén. Szőke volt, kék szemű, mosolygó alma arcú, eleven gyermek, boldogság vette körbe, mindenki szerette. Egy álomszerű burokban élt 16 éves koráig. Amikor is úgy alakult az élete, hogy elindult a Fővárosba szerencsét próbálni. Elhagyta hát ideje korán a szeretett szülői házat, és egyedül próbált meg boldogulni, még ha az élet akadályokat is gördített elé, százat. Távol az otthonától sorra mászta meg a hegyeket, élte a kis életét, és közben sosem feledte gyökereit és istenítette szüleit. Így még ha az önállóság a birtokába is került, otthon gyermek maradt Ő, hisz elszakadni sosem tudott, mert az élet mást hozott. Felnőtté válása így nagyon kitolódott. 30 éves is elmúlt amikor megértette, hogy az övé nem a szülei élete. Saját életet kell élnie, saját hangját kell követnie, így felnőtt és a gyermekkora lezárult. Érzi is, hogy az élete más irányba fordult. Mégis lelkében talán még gyermek marad,lehet örökkön örökké, talán azután is, hogy a teste már elhamvad…:-)
Szembejött ma velem egy régi kedves versem,amit már nagyon régen nem olvastam, gyerek koromban kívülről fújtam minden sorát. Nagyon tetszett, gyönyörűnek találtam. Akkor még nem igazán tudtam mit jelentenek e sorok… De ma, meghatódva, könnyek között olvastam végig az oly ismerős verset, átérezve minden egyes betűjét,a múltam ezernyi érzését felkavarva bennem. És arra gondoltam , hogy ha csak ahhoz 20 évnyi csalódás, fájdalom és boldogság kellett, hogy ezt a verset igazán mélyen megértsem, akkor vajon mennyi öröm és bánat kellhet az egész élet megértéséhez…?
Heinrich Heine: Bánat
Tudod mi a bánat? Várni valakit ki nem jön el többé. Eljönni onnan, hol boldog voltál, S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit, ki nem szeret téged, Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek. Kergetni egy álmot,soha el nem érni, Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet, Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet. Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak, Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni, Mással látni meg őt és utána fordulni. Kacagni hamis lemondással, Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat, S imádkozni, Hogy sose tudja meg Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önmagát, De mást lát a két szemem, Messze túl a könnyeken, Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki, Mondjam meg mit jelentesz nekem? Tán büszkeségből azt felelném, Semmit, csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett, S a két szemed rám nevet. Kacagva köszöntelek én is, De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig. Aztán, hogy elfordulok, Fáradt szememhez nyúlok, S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz, De rosszul itélsz, Nem bántam meg Bárhogy is volt, nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek. Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett És csak az maradsz, Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves, S én hagytam, hogy menj csak el. Hiába lett volna minden, Ki menni akar, engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom, De mögé, már senki sem néz. Játszani a közönyös embert, Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki Mondjam meg, mit jelentesz nekem?! Egy pillanatra zavarba jönnék, S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám halkan Semmiség, csupán az életem. S nem venné észre rajtam senki sem, Hogy könnyes lett a szemem!
Elhagyott a motiváció, valahogy nem találom a helyem, így 33 évesen. A burnout veszélye fenyeget és nem tudom mit is tehetnék ellene, sokszor érzem úgy hogy valahogy kifolyik az életem a kezeim közül. Most is vannak terveim és ötleteim, de valahogy a megvalósításuk során állandóan falakba ütközöm, olyan akadályokba , amikre nincsen befolyásom. Úgy érzem lebegek a semmi közepén, a föld és az ég között és látom mi a helyes út, hogy merre van az előre, de mégis kell hozzá egy príma teniszütő és egy teniszező, hogy egy ászt üssön velem. Igen a labda vagyok és tehetetlen vagyok, mert másoktól függök. Persze mindig így volt ez, gyermekként a szülőktől, nagyszülőktől, iskolától, pedagógusoktól, ha sportolt is az ember, bíróktól, edzőktől, sporttársaktól. Felnőttként sem változott sok minden, függünk a pénztől, a munkánktól, főnökünktől, az államtól, az egészségünktől és persze a párunktól, ha már van a gyerekünktől, a sorstól és még sorolhatnám a végtelenségig…
Mégis úgy érzem, hogy nagyjából mindent elértem, amit ennyi idősen elszerettem volna érni, de mégsem értem el semmit és ez egyre jobban frusztrál…Hogyan változtathatnék ezen??? Keresem a megoldást…
