A 2. nap. Ma már talán egy kicsit jobb…Tegnap sikerült magam rávenni hogy kimozduljak itthonról.Sikeresnek éppen nem mondanám a kiruccanásomat, az átköltözésemet nem sikerült lebeszélnem, Anyukámmal még undok vagyok, és a kedvenc korcsolyám is megadta magát, egyszerűen ketté tört, akár az életem…viszont a két forralt bor amivel vigasztaltam magam az jót tett…az élet apró örömei… 🙂 Az éjszaka már kevesebbet sírtam, és aludni is tudtam, cserébe reggelre egy akkora herpesz nőtt a számra, hogy úgy nézek ki mint a rút kiskacsa 🙂 Erről eszembe jutott az Andersen mese. Belém hasított a felismerés, hogy mindannyian Rút kiskacsák vagyunk, kezdetben jó esetben az édesanyánk meglátja bennünk a hattyút, de a szárnyai alól kikerülve, csak keressük-keressük -keressük azokat az embereket akik szépnek és különlegesnek látnak minket. De nem nagyon találjuk…talán mert először mi magunknak kell hattyúkká válnunk… Közben megszakítottam az írást és a gondolatmenetemet, mert felhívott Ő és muszáj volt újra keservesen kisírnom magam….mondjátok meg miért kell hogy a szakítás ilyen rohadtul fájjon????? Azt állítják, hogy ez egy gyász folyamat, hiszen eltemeted az álmaidat, a vágyaidat, a jövőbe vetett hitedet, a biztonságot, a másiknak vélt feledet. Igen a szakításban benne van a gyász, de szerintem mégis más, mert ott van a tudat hogy nem voltál elég jó, Neki, a legfontosabb embernek, akit szeretsz. Ezért az önbecsülésed a béka segge alatt van és a legcsúfabb kiskacsának érzed magad a világon. És ebből a rémálmaidat is megszégyenítő, meseszerű valóságból felállni és hattyúvá válni most szinte lehetetlennek tűnik! De nincs lehetetlen, csak tehetetlen! 🙂
Tehetetlenség…
Rá kell döbbenünk arra, hogy a helyzet amiben vagyunk visszafordíthatatlan, menni akar, hát hagyjuk, had menjen, mert szeretjük, ha velünk nem boldog, talán mással, vagy egyedül az lesz, és persze a büszkeségünk is nagyobb annál, minthogy elviseljük, hogy a szekér újra, meg újra lelökjön magáról. Nem futunk tovább, tehetetlenül nézzük, hogy a szekér elszáguld nélkülünk, és a jövő amiben hittünk csupán délibábbá lesz. De ha jobban belegondolok, ez sem tehetetlenség, hiszen döntést hoztunk, nem futunk tovább.Vége.Pont. És ez a gondolat, még ha csak csöppnyit is, de új erőt ad, mert ha nem vagyok tehetetlen akkor semmi sem lehetetlen! Közhelyek…imádom őket! 🙂
Be kell látnom, hogy ma már nem leszek hattyú, még hosszú idő kell hozzá, hogy a szárnya szegett kiskacsa kikupálódjon. De azért, ha minden nap legalább egy lépést megteszek felé és nem tehetetlenül állok, akkor lehet hogy egyszer még a bennem élő hattyúra is rátalálok…
Most berakom a Szex és New York következő epizódját,ami szakítás után az egyik legjobb gyógymód, megpróbálok valami ételt magamhoz venni és kitakarítom a lakást, egy lépésnek ma ez is megteszi.
