A barátság nagyon fontos mindenki életében. Az enyémben is. 3 jó barátnőm van, akivel évek óta ismerjük egymást, vagyis az egyikről már csak múlt időben beszélhetek sajnos, pedig neki nincsen gyereke, csak önszántából annyira megváltoztatta az életvitelét és annyira megváltozott Ő maga is, hogy rá sem lehet ismerni, persze ebben az új életformájában elfelejtett nekem is helyet csinálni sajnos…olyannyira, hogy az esküvőjére is elfelejtett meghívni…szóval egyenlőre úgy néz ki, hogy egy gyermekkori barátság kuka…ilyen esetekben persze azt gondoljuk, hogy akkor nem is volt igazi barátság…nem tudom, hogy egyet értek-e ezzel, hiszen egykoron nagyon szerettük egymást, csak valahogyan nem bírta ki a barátságunk a folyamatos változásokat, annyira különböző lett az életvitelünk. Persze ez az eltávolodás szinte észrevétlenül évekig tartott és azt eredményezte, hogy mára már nem beszélünk, elmentünk egymás mellett. És ez a veszély szinte mindegyik baráti kapcsolatot fenyegeti időről-időre. Ebből okulva elhatároztam, hogy jobban fogok vigyázni a barátságaimra, a kapcsolataimra. Persze ez annyira a valóságban nem is olyan könnyű. Pont abban a korban vagyunk a barátnőimmel, hogy gyökerestől változik meg minden körülöttünk. Manapság annyira átalakultak a szokások, annyira felgyorsult minden, hogy egyik napról a másikra megváltozhat az életünk és a barátain élete is. Ehhez alkalmazkodni sokszor nem egyszerű. Az egyik ilyen gyökeres változás az volt, hogy a legjobb-gyermekkori barátnőmnek gyermeke született. És most már a másik barátnőmnek is. Tudom, hogy ez az élet rendje, de pont a megváltozott szokások miatt ez nálam késlekedik. És bevallom őszintén, bár nagyon örültem Neki, hogy annyira boldogok, egy kicsit önző módon szorongtam is az új helyzet miatt. Tudtam, hogy innentől kezdve minden megváltozik…És meg is változott. A legjobban a barátnőimmel kettesben eltöltött minőségi idő hiányzik…de az nagyon. Bár imádom a gyerekeiket, nagyon cukik, de szeretnék a gyerekek nélkül is időt eltölteni velük, ha nem is úgy , mint régen, de legalább egy pár órát átbeszélgetni egy pohár bor mellet, ténylegesen egymásra odafigyelve, ez nagyon hiányzik…
Mindeközben nekem volt egy komoly szakításom, azóta már rátaláltam életem párjára, de most külföldre költöztünk,
így a család alapítással még mindig várunk egy kicsit. Szóval jó pár év eltelt így a gyermekkori barátnőmmel gyermekes kontra gyermektelen viszonyban. Az első gyermeke már 4 éves és nem is volt semmi gond egy darabig.Csodálatra méltóan, tudatosan tudott egyensúlyt tartani Anya és barátnői mivolta között, sokat voltam náluk, soha nem éreztem hogy nem vagyok fontos a számára, időnként még kettesben is volt alkalmunk elmenni ide-oda. És bár nekem is alkalmazkodnom kellet az új helyzethez, valahogy megtaláltuk azt az egyensúlyt, amiben nem sérült a számunkra olyan fontos kapcsolatunk. De ahogy telnek az évek a más életvitelből adódó szakadék egyre nagyobb köztünk sajnos. A második gyermeke megszületése és az én külföldre költözésem miatt nagyon megritkultak azok a közös élmények, amik csak rólunk szólnak. Igyekszem megérteni és elfogadni az új helyzetet, de ez minden kapcsolat ellaposodásával és konfliktusok kialakulásával jár. És persze bejönnek azok a csodálatos címkék is ebbe a képbe, amit idővel a gyermektelenekhez szoktak intézni…”te ezt úgysem értheted, mert nincs gyereked.” És itt felötlik bennem a kérdés, hogy mennyi az annyi? Mennyit bír el egy gyermektelen a gyermekesektől? Mert ugyebár, ha nem szeretnénk elveszíteni gyermekes barátainkat, akkor bizony alkalmazkodnunk kell minden gyerekkel járó élethelyzethez nekünk is, az ő döntése, a mi döntésünkké is válik, amit persze “úgysem értünk, mert nincsen gyermekünk” – hozzá teszem egyenlőre. De most még nincs! Lehet hogy nem úgy tűnik sokszor, de higgyék el a gyermektelenek többnyire igyekeznek alkalmazkodni a gyermekesekhez, ami nem mindig könnyű, mert gyakorlatilag, amikor a barátnőnk Anya lesz, ő kap az égtől egy csodálatos kisbabát, mi pedig a 
gyermektelen barátnők, elveszítünk egy sorstársat, egy szövetségest. Innentől kezdve már nem lesznek azonosak a problémáink, az életvitelünk, a szokásaink. A barátunk átváltozik. És ilyenkor két választásunk van, vagy nem veszünk erről az egészről tudomást és éljük az életünket tovább, mintha misem történt volna és nagy valószínűséggel szépen lassan elveszítjük a kapcsolatot egymással. Vagy tudomásul vesszük, hogy a régi barátunk nem létezik többé és igyekszünk elfogadni, megismerni és megszeretni azt az új embert, akivé az anyaság tette őt. Én az utóbbin igyekszem évek óta. De sokszor nem egyszerű, mert a “berlini fal” két oldalán rekedtünk. És ezen azok a bizonyos mondatok sem segítenek, amik a beszélgetések során időnként elhangzanak:
“HA majd gyereked lesz”(nem pedig AMIKOR, ha tudod hogy a barátod is a közeljövőben gyereket szeretne, akkor miért használod azt hogy HA???)
“Addig nem értheted, amíg nincs gyereked.” (valószínűleg igazad van, de miért kell ezt mindig kihangsúlyozni, mintha érzéketlen, ostoba gyermektelen lény lennék????),
“Ami a szülés előtt volt olyan értelmetlennek és jelentéktelennek tűnik”, (vagyis az én életem, mivel még nem szültem gyereket értelmetlen és jelentéktelen)
“Nem látogatlak meg külföldön, mert terror veszély van és nekem most már gyerekeim vannak, mi lesz ha történik velem valami…” “Nem tudom megmagyarázni, de majd megérted ha gyerekeid lesznek.” (Akkor miért mész el mégis más országokba nyaralni a gyerekeid nélkül, az nem veszélyes???? Az M7 – es autópályán ingázni Pest és Balaton között, ahol minden nap baleset van, az nem veszélyes??? Csak engem meglátogatni veszélyes…értem…vagyis nem értem, mert nincs gyerekem! 🙂 )
Én tudom azt, hogy ezt nem bántásnak szánod kedves barátnőm, de számomra mégis az! És bizonyára hasonló mondatokat tud felsorakoztatni a másik oldal is. Biztos vagyok benne, hogy én gyermektelen is mondok olyan dolgokat, amik neked gyermekesnek bántóak. És ezt még csak észre sem vesszük, mert a “fal” két oldalán állunk. Mert valójában két különböző világban élünk, amit igyekszünk tolerálni, de bizony időről-időre kiborul a bili. Mert szeretnénk, ha megértene a másik, de már nagyon ritka amikor igazán közös nyelvet beszélünk. Viszont vannak olyan különleges pillanatok, amikor megnyílik a “falon” az ajtó és mi újra találkozunk, és már nem számít hogy honnan jöttünk és hová tartunk a saját életünkben, mert csak az a szeretet számít, amit évek óta egymás iránt érzünk. Ezekért a pillanatokért érdemes küzdeni és kitartani egymás mellett, ezekért a pillanatokért mindenképpen megéri megpróbálni egyesíteni a két világot,még ha nem is könnyű, de megéri…
u.i.: Köszönöm a barátnőimnek, hogy vannak, hogy szeretnek és igyekeznek helyet csinálni a megváltozott életükben nekem is és elnézést kérek, ha időnként eltűnök, de sokszor úgy érzem, hogy az én problémáim a tiétekkel szemben semmiség, ami említésre sem méltó, pedig engem nagyon nyomaszt és jobb, ha magamban tartom és egyedül oldom meg. Így viszont felismertem, hogy sokszor kizárlak titeket az életemből. Ígérem ezen igyekszem változtatni.
Kiemelt kép: konicare.dev02.mobileforce.co,
Képek: media1.popsugar-assets.com, parents.com, http://static.stylemagazin.hu
