Rengeteg gondolat felgyűlt bennem az elmúlt 1 évben, amióta Angliában élünk. Nagyon nehéz év áll mögöttünk, de rengeteg új tapasztalatot gyűjtöttünk. Kitágult a világ. Rájöttem, hogy az az élet amiben otthon éltem egy kényelmes buborékot képzett körém, már születésem óta. Csodás gyermek korom volt, nagyszerű szüleim vannak, mindig sok szerető ember vett körül, majd 20 évig versenyszerűen sportoltam, ami megint csak egy biztonságos, ismerős közeg volt számomra, mondhatni egy nagy család. A szakmám is a sport múltamhoz köthető, így maradtam az elenyésző létszámú kiváltságos emberek világában, ahol majdnem mindenki ismeri egymást a kis országunkban. Bár évekig tanítottam és rengeteg különböző emberrel ismerkedtem meg, mégis csak egy bizonyos réteg volt az, akikkel kapcsolatba kerültem az évek folyamán. Miután innen külföldről, távolabbról látok rá az eddigi életemre, már tudom, hogy egyszerűen egy burokban éltem otthon. És az elmúlt egy évben nagyon sokszor kívántam azt, hogy bárcsak ebben a biztonságos buborékban maradtam volna egész életemben, de tudom, hogy a változást nem állíthatjuk meg. Úgy hozta az élet, hogy Angliába költöztünk egy évvel ezelőtt és a kis biztonságos buborékom szerte foszlott pillanatok alatt, semmivé lett, kipukkadt, megsemmisült.
Amit addig ismertem és hosszú évek alatt elértem, nem létezett többé. Ott álltam szintre csupaszon és előröl kellett mindent kezdeni, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Nem ismertem a páromon kívül senkit, minden idegen volt. Németül beszélek, de mindig szerettem volna megtanulni angolul is, szóval egyébként ez egy nagyszerű lehetőség, itt anyanyelvi környezetben fejlődni, akkor is így gondoltam és most is így gondolom. Otthonról is tudtam,tisztában voltam vele, hogy egy alap nyelvtudással sokra nem fogok menni a munka erő piacon itt és hogy az első év kőkemény lesz. De mindezt a való életben átélni, megpróbálóbb feladat, mint azt valaha is képzeltem. Tanár vagyok, mindig szellemi munkát végeztem, de itt a diplomám perfekt angol tudás nélkül nem ér semmit, szellemi munkát nem tudtam végezni jó nyelvtudás hiányában, így jobb híján kerestem valamilyen fizikai munkát. A nagyon bölcs Édesanyám mindig mondogatta, hogy ha nem tanulsz, akkor wc-t fogsz pucolni. Hányszor eszembe jutott ez az intelem ez alatt az egy év alatt! 🙂 Bár valójában sikerült egy egész elfogadható állást találnom 
egy kávézóban, bizony a wc-pucolás is hozzá tartozott a mindennapjaimhoz, amikor dolgoztam, az elején heti több mint 50 órát, dupla annyit mint korábban otthon…lenyűgöző élet színvonalbeli váltás, nemde? 🙂 Persze ilyenkor mindenkiben felmerül a kérdés, hogy akkor miért csináltad végig ezt az egy évet? A válasz egyszerű, sportoló voltam 20 évig, ha valamibe belekezdek, azt végig csinálom és sosem adom fel! És ez az, ami a legjobban zavar az itt élő átlag külföldi emberekben, hogy feladták, nem küzdenek, azért hogy jobbak legyenek! Belekényelmesedtek abba, hogy felsőfokú végzettséggel jobban keresnek mint otthon. Wc-t pucolnak és angolok csicskáztatják őket, még 5-10 év után is. Elhiszik azt hogy ennél többre nem képesek! Elfelejtették, hogy honnan jöttek és kik is ők valójában! Hagyják hogy rabszolgaként kezeljék őket.
Én most felmondtam a kávézóban, mert nem akartak elengedni nyelviskolába egy hónapra. Persze, hogy nem, ha tanulok, egyre nehezebben kezelhetőbb leszek számukra, egyre inkább nem tudnak az orromnál fogva vezetni és alja munkára kényszeríteni. Az angol munkáltatónak nem érdeke, hogy tanuljak, nekik az az érdekük, hogy ne tudjak túl jól angolul és örökre a vécéjüket pucoljam. Ebből a körből kitörni nagyon nehéz, de nem lehetetlen! Nem szabad feladni! Küzdeni kell! Mindenkinek azt kívánom, hogy ne féljen változtatni, merjen jól és boldogan élni!
Képek forrás: piciszív.hu; emorfes.com; tozsdeforum.hu; princess-clean.hu; sohaneaddfel.hu
Oldal ajánlása emailben
X
Úgy érzem, hogy teljesen mindegy hogy hol élünk a nagy világban, szeretett szülőhazánkban, Magyar földön, Angliában vagy bárhol máshol, az egyetlen ami igazán számít, hogy hálát tudunk-e adni azért amink van, hogy tudunk-e szeretni, hogy észre tudjuk-e azt venni, hogy milyen szerencsések vagyunk. Hogy a hétköznapi robotolás és a tengernyi gond közepén megtudunk-e állni minden nap egy pillanatra és áttudjuk-e érezni, hogy milyen jó élni és milyen jó, hogy szeretnek minket és milyen jó, hogy szerethetünk másokat, mert ez az ami igazán fontos. Ha az embernek legalább egy olyan másik ember van az életében, aki önzetlenül szereti, akkor már nagyon szerencsés és a kincs aminek birtokában van felbecsülhetetlen. Sokan kérdezgetik tőlem, hogy boldog vagy-e? Boldog vagy-e most, hogy hátrahagytad az otthonod, majdnem mindent, amit szeretsz és most külföldön kell boldogulnod és csupa olyan dolgot kell csinálnod, amit sosem akartál igazán. De a boldogság nem attól függ, hogy hol élsz és mit csinálsz, hanem attól, hogy hogyan állsz hozzá az életedhez. Hogy tudod-e azt hogy semmi sem tart igazán örökké, sem rossz, sem jó, ezért minden csodás pillanatot meg kell ragadni és élvezni kell. És ha észre veszed az élet kis varázsos pillanatait, akkor, ha nem is állandóan, de sokszor melegség fogja átjárni a szívedet és mosolyra fog húzódni a szád. És akkor már a legborúsabb nap sem lesz annyira borús. Azt kívánom mindenkinek, hogy vegye észre az életében a szépet, ha pedig rossz valami, vagy előbb utóbb megoldódik magától vagy ha nem, merjünk változtatni. A boldog élet rajtunk múlik… 🙂
