Az idő meghozta az áldásos hatását, ahogy szokta. Már hetek óta nem is gondolok az Exemre. Olyan mintha az előző kapcsolatom egy meseszerű álom lett volna. Új életet kezdtem, új városban, új lakásban lakom, új emberekkel ismerkedek, új szerelem van a láthatáron. Ilyen távolságból már sikerült levonni a megfelelő következtetéseket. És ma már tudom, hogy ez a szakítás a legjobb dolog ami történhetett velem. Egyszerűen nem illettünk össze…soha nem lettem volna boldog mellette. De legalább megpróbáltam…
Rájöttem arra, hogy a társadalmi elvárások hatottak az akkori döntéseimre, amikor belementem ebbe az “elköteleződésbe”. Vágytam azokra a dolgokra, amit kislány korom óta hallok, házasságra, gyerekre, családra, “biztonságra”. Azt hittem csak ez az egy út járható, mindenki ezt várja tőlem, én is saját magamtól. Így kész voltam feladni mindent, csak hogy megfeleljek a mások és önmagam hamis elvárásainak. Ma már tudom, hogy pánikba estem. 30 éves lettem, és nem ott tartott az életem, ahol annak tartania kellett volna, az előzetes terveim alapján. Így amikor szembe jött velem egy szerelem, azt hittem ez elég ahhoz, hogy most már minden úgy legyen, ahogy KELL. Az elképzelésem nyilvánvalóan téves volt. Ma már tudom, hogy a szerelem nem elég egy boldog párkapcsolathoz, és az sem megoldás, hogy feladjuk önmagunkat és az életünket azért, hogy megfeleljünk a külső elvárásoknak.
A szakításon hamar túl tettem magam, kb. 3 hét alatt, akkor is leginkább az fájt, hogy azok az elképzelések, amit kislány korom óta dédelgetek, egyszerűen nálam nem működnek, hogy, megint nem sikerült…hogy megint kudarcot vallottam…
Az azóta eltelt időszak arra volt nagyon jó, hogy rájöttem arra, mi is az amit igazán szeretnék. Mi az amiben igazán hiszek. Hogy hogyan tudom elképzelni a hátralevő életemet ahhoz, hogy valóban boldog legyek. És ez most már csak rólam szól, nem a szüleimről, nem a barátaimról, nem a társadalmi kényszerről, “csak” rólam. Hogy megtalálom-e ehhez a megfelelő Társat, az még a jövő zenéje, de hiszem hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell…
