Most kijelenthetem, hogy nem vagyok boldog. Itt ülök a szobában egyedül,a laptopommal az ölemben, a bevetetlen ágyban, még pizsamában, nem ettem, nem ittam, nem mosakodtam, nem volt hozzá erőm, pedig már dél is elmúlt…tegnap este szakítottunk. Együtt éltünk, hozzá akartam menni, gyereket akartam neki szülni, boldoggá akartam tenni, de az álomkép szertefoszlott… Egy átzokogott éjszaka után azon gondolkodom, hogy kerülhettem, már megint ilyen helyzetbe??? Igen, megint…31 éves vagyok 5 komoly, ígéretes szerelem, és 5 fájdalmas szakítás van a listámon, és akkor még nem számoltam a kisebbeket,a barátnak vélt emberekkel és a táncpartnereimmel való szakításokat, amik szintén minden alkalommal nagyon megviseltek. Ha összeszámolom összesen a szakításaim száma 20 körül van!!!!! Atyaúristen, ez nagyon sok, vagy inkább nagy a sokk minden alkalommal… ajjaj, tuti bennem van a hiba! És akkor most , mint a menetrend szerinti buszjárat jön az önostorozás…mit kellett volna másképp csinálnom? Hol rontottam el, már megint??? És akkor jön a szörnyű gondolat, ami valahol tudom hogy abszurd, de mégis kínoz, mardos belülről: lehet nekem nincs párom a világban?Lehet, hogy egyedül fogom leélni az életem? Lehet hogy azoknak van igazuk, akik nem hisznek az “igazi” létezésében, és minden kapcsolat szerintük csak egy állomás a Sárgaköves Úton Dorothy csodaországa felé? A csodaország felé, ahol a valódi boldogságunk kulcsa van? Nagyon ijesztő ez a gondolat…
Egyedül…
Az egyik legfájdalmasabb a szakításban azt hiszem , az a tudat hogy újra egyedül. Hogy újra kikerülök a szinglik húspiacára, és minden problémát egyedül kell megoldanom, hogy összességében véve, még ha vannak is szerető szüleim és barátaim, akik szívesen segítenek, nem lóghatok állandóan a nyakukon, egyedül kell megküzdenem az elém gördülő akadályokkal. Igyekszem nem félni a jövőtől, mert tudom hogy már sokszor túléltem, és talpraesett vagyok, a jég hátán is megélő típus, és a boldogság felé vezető rögös út egyik alappillére a félelmeink leküzdése, de mégis rettegek…fáradt vagyok.Újra helyet keresni, költözni, új életet kezdeni…a gondolattól is sírhatnékom van. Azt hittem révbe értem, hogy megtaláltam a társam, hogy mostantól lesz aki vigyázz rám és megölel minden nap. A kérdés az, honnan lesz megint erőm túlélni? Legszívesebben üvöltenék!!!!! Ja, de nincs kivel!!!! 😀
És most felcsillanni látszik a remény, elmosolyodtam a nyomoromon 🙂 Hiszek a mosoly erejében, mindig gyógyír tud lenni a léleknek… 🙂
Most összeszedem magam, és elkezdek lakást keresni, egy helyet ahol újra tudom kezdeni. Talán hazamegyek egy ölelésre is és elmegyek a barátaimmal korizni, elég az önsajnálatból…azt majd ha leszáll az éj és egyedül leszek újra, még megtehetem…Nem igaz?
